4-5. nap – Hanoi valamint Ha Long öböl

Vietnamban hatalmasak a távolságok. Az ország legészakibb és legdélebbi pontja között a távolság – ha minden igaz – több, mint 2000 km. Egy olyan országban, ahol a személygépkocsi még nagyon sokak számára megfizethetetlen luxusnak számít, bizony az infrastruktúra is ehhez igazodik; ebből kaptunk egy kis ízelítőt a világörökség részét képező Ha Long öböl-beli látogatásunk (pontosabban az oda- és visszafelé vezető út során).

A délelőttöt még Hanoi-ban töltöttük rokonlátogatással illetve egy finom ebéddel, aminek a nevét sajnos elfelejtettem: lágy, kocsonyás kis palacsinta-szerű tekercsek valamilyen húskeverékkel megtöltve.

Így készül:

És ez lesz belőle, sült hagymával bőven megszórva, csilivel, lime-mal, zöldekkel és vietnami párizsival társítva:

A finom ebéd után kora délután indultunk egy ismerős hétszemélyes Toyota Zace-ét csurig megtöltve a Ha Long öböl felé. A városi közlekedés sajátosságait korábban már ecseteltem (később videók is lesznek róla, mert itt fokozottan igaz, hogy a kép többet mond a szónál), úgyhogy most térjünk ki az országúti közlekedésre.

Vietnamban alig találni olyan országutat, mint nálunk: ami csak megy a senki földjén (fák között, szántóföldek mellett) hosszasan. Itt nagyon sok helyen házak települtek az út mellé, néhol hatalmas ipari parkok nőttek ki a földből (néhány óriás, akit láttunk: Canon, LG, Pepsi, Kyocera és az elmaradhatatlan Vinaxuki, amiről nem tudjuk hogy micsoda, de borzasztó vicces neve van), és csak kevés helyen halad az országút földek vagy erdőségek mellett, a lenti életképet például elég nehezen sikerült abszolválnom:

Ezek a kvázi országutak furcsa szerzetek: sok helyen kétszer két sáv van az autósoknak kialakítva (középen méter magas betonkerítéssel elválasztva), mellettük mindkét oldalon szalagkorláttal leválasztva egy sávnyi hely a motorosoknak – itt (azaz az országúton) ugyanis szabályosan öngyilkos az, aki motorral az autók közé merészkedik. Ennek fő okát én a kamionosokban látom, ők mennek, mintha nem ismernék a féket. Aki eléjük kerül, arra szorgosan villognak és tülkölnek, és akinek kedves az élete, eltakarodik az útból, akár motoros, akár autós, akár buszos, akár másik kamionos. Tényleg ijesztő, ahogy száguldanak tökön-paszulyon keresztül. A másik érdekes látvány a távolsági buszok csoportja, akik szintén a kamionosoktól tanulhattak vezetni, mert hasonlóan hajtanak, azzal tetézve a mutatványt, hogy ha pl. egy két sávos úton éppen előznek valakit, miköben jönnek szemből, akkor kinyílik a busz ajtaja, és egy kaszkadőrhajlamokkal megáldott pofa félig kilógva az ajtón integetéssel jelzi a mellette haladónak, hogy húzódjon le (persze a busz eközben már bőszen húz jobbra, leszorítva a mellette levőt). Ehhez adjuk még hozzá este a városokon kívül eső útszakaszok közvilágításának teljes hiányát, a reflektorral közlekedő szembejövőket, a kivilágítatlanul flangáló gyalogosokat, kis kocsit tologatókat, bicikliseket, riksásokat (amit it cyclonak hívnak) és motorosokat – és máris érthető, miért kellett nekünk a körülbelül 120 kilométeres út megételéhez több, mint négy óra. (Segítek: fentieknek köszönhetően 40 km/h-ás átlagtempó.) Gyönyörű és örökre emlékezetes momentum marad számomra, amikor a sötétből egyszer csak előbukkant egy kézikocsi mögötte egy emberkével, aki igyekezett azt áttolni az út bal oldaláról a jobbra; töksötétben, ráadásul a kocsin valami hosszú lécek voltak, amelyek elől-hátul kb. 2-2 méternyit lógtak ki, ezzel tulajdonképpen az egész utat lefoglalva.

A hosszú út után megérkeztünk Ha Long citybe, ami – szezon nem lévén – maga volt a megtestesült unalom. Látszik, hogy a hely a bel- és külföldi turistaforgalomból él, most úgy festett, mint a Balaton ősszel. Elkeveredtünk egy félszigetre, ahol betévedtünk egy hatalmas, nyomasztóan üres kompexumba: volt itt étterem (mi heten voltunk benne az egyetlen vendégek, pedig húszszor ennyi ember is elfért volna), fókashow (a párszáz embert befogadni képes lelátókon talán ha harmincan üldögélhettünk), meg minden, ami szem-szájnak ingere. Rám nagyon rossz benyomást keltett ez a hely így szezonon kívül, teljesen halott volt. Csakúgy, mint a szálloda, ahol az éjszakára megszálltunk – és begyűjtöttünk egyet kevésszámú rossz hoteltapasztalatunkból. Hogy miért? Melegvíz nem volt, törölköző nem volt, zuhanytálca nem volt (kis kitérő ehhez: úgy tűnik, ez Vietnamban bevett szokás, hogy a fürdőszobába nem raknak zuhanytálcát, csak egy lefolyót, meg egy zuhanyfejet. Az ember pedig locsolhat lelkesen mindenfelé, a vécére, a mosdókagylóba, satöbbi. Nekem nem sikerült megszokni.), a lepedő kétes tisztaságú, és mindemellé éjjel 5 fok körüli hideg. Nem őrzök kellemes emlékeket a helyről. Ja, idefele megnéztünk egy új hidat, ami nekem nem tetszett, de mint építmény kétségtelenül impresszív:

A következő nap viszont annál inkább kellemesre sikerült: kiautóztunk a kikötőbe, ahol számtalan hajó várja a turistákat, akik be szeretnének hajókázni az öböl mintegy 2000 sziklája közé (világörökség része, megérdemelten!). Sajnos egész nap párás, ködös idő volt, de ez is adott valami különleges hangulatot az egésznek: nagyon hangulatos volt, ahogy a ködből előbukkantak egymás után a sziklák.

Mi kis csapatunknak kibéreltünk egy hajót (személyzetestől) – az ilyen hajók egyébként 20-30 embert szoktak szállítani, és két nagyobb szigetet/sziklát vettünk célba, melyek hasában egy-egy cseppkőbarlang alakult ki az idők folyamán.

Kikötés előtt az első úticélnál:

Kikötés után látkép a szigetről:

A cseppkőbarlangokban tapasztalható szín- és formakavalkád:

Látkép az egyik szikla tetejéről:

Érdekesség, amit bár nem örökítettem meg, elmesélem: egész Vietnamban dívik egy furcsa szokás, nevezetesen az, hogy a szemétgyűjtő edényeket delfin vagy pingvin alakúvá formálják. Az okát nem ismerjük, de például a cseppkőbarlangban kellően bizarr látványt nyújtottak a méter magas kék vagy narancssárga pingvinek.

Útközben kikötöttünk egy általam csak úszó falunak nevezett helyen is, ahol halászok élnek, akik mindenféle tengeri herkentyűket árulnak az arra tévedő hajóknak: sok turistahajó itt veszi meg az ebédnekvalót, ennél frissebb tengeri étek ugyanis nem létezik.

[Ezért a képért köszönet Marcsinak.]

Az úszó faluk mellé (illetve gyakran a turistákat szállító hajók mellé is) gyümölcsárusok is kikötöttek, kínálva számtalan, színesnél színesebb portékájukat.

Mi is megebédeltünk a hajón, ahol valódi terülj-asztalkámat varázsoltak elénk kedves vendéglátóink: volt garnélarák (emlékeim szerint főzve), nagy piros páncélos rákok szintén főzve, kagylók szintén főzve, kagylóleves, tavaszi tekercsek, sült húsok és természetesen az elmaradhatatlan jázmin rizs valamint a számtalan párolt zöldség.

[A fenti két képért köszönet Marcsinak, aki lelkesen kattintgatott akkor is, amikor én a rákpáncél feltörésén munkálkodtam.]

Az ebéd után még hajókáztunk kicsit az öbölben, gyönyörködtünk a természet csodás kreációjában – ehhez fogható hely tényleg nem nagyon van a Földön, majd visszatértünk a kikötőbe.

Végül kocsiba ültünk, és visszafele is élvezhettük a közlekedés minden finomságát, majd Hanoi-ba érve ellátogattunk egy új sportkomplexumba (ami sajnos zárva volt), amiről megtudtuk, hogy a vietnami párok ide motoroznak ki, ha kicsit kettesben akarnak lenni – és ahogy láttuk, tényleg ezt csinálják; kétméterenként motoron ülő párocskák csőröztek – ennyit az intimszféráról. 🙂

A napot egy jóleső kajálással zártuk egy felkapott all-you-can-eat rendszerű étteremben, ahol én természetesen képességeimhez mérten végigettem a menüt: csiga, rák, hal, tavaszi tekercs, és még ki tudja, mennyi minden. Aztán nyugovóra tértünk megszokott kis szállodánkban, mivel másnap reggel indult a repülőnk Hue-be, de ez már egy másik nap története.

Hasonló bejegyzések:

• 1 és 2. nap – Utazás és első benyomások
• Újra megszólalt! – 100 éves az elektronikus zene
• 3. nap – Hanoi és környéke
• Tegnap buliban voltam – 1. rész
• Megérkezett!