Szeptember 9-én a Művészetek Palotájában újra megszólaltak az elektronikus zene (és itt most ne (csak) könnyűzenére gondoljunk) meghatározó hangszerei: a Theremin, az Ondes Martenot, a Hammond-orgona, a Fender-Rhodes Electric Piano, a Mellotron és a Moog Modular Synthesizer. Persze mi is ott voltunk, és jól meghallgattuk őket. Részletes beszámoló a kattintás után.
Körülbelül egy-másfél hónapja készültem már erre a koncertre, melynek plakátját a Margit-hídi villamosmegállóban szúrtam ki még augusztus körül. Persze rögtön beindult a nyálelválasztásom, és pár nap múlva már a jegyek is megvoltak a neves eseményre – mint később kiderült, jó volt igyekezni, mert a koncert teltházas volt, és nekünk még viszonylag jó hely jutott. Mások nem voltak ilyen szerencsések, volt olyan, aki azzal a hiú reménnyel érkezett a Művészetek Palotájához, hogy ő majd ott a helyszínen, a kezdés előtt egy órával vesz jegyeket. Pechje volt.
Odajutásom sem volt egészen eseménytelen, mivel sikerült egy olyan 1-es villamost kifognom, amelyiknek az egyik ajtaja nem működött. Ez megesik, azonban ennél a villamosnál valószínűleg ez permanens állapot, mivel gondos kezek tükörírással (hogy kívülről olvasható legyen) az ajtó minden ablakocskájára a „ROSSZ” feliratot pingálták a maszatos üvegen kiválóan olvasható halvány fehér, takonyszerű festékkel, valamint gyönyörű fekete szigetelőszalaggal is össze-vissza ragasztották, hogy ha esetleg mégis meggondolná magát az a fránya ajtó, és ki akarna nyílni, akkor se sikerülhessen neki. Az ajtó belső oldalára értő kezek több, különböző rikító színű szövegkiemelővel pingált papírlapokat biggyesztettek, hogy az is tudja, hogy az ajtó rossz, akinek esetleg addig nem tűnt volna fel.
Természetesen szombaton focimeccs volt az Üllői úton, így óhatatlanul összeakad az ember utazás közben egy-két IQ-bajnokkal. Nekem is jutott kettő, akik úgy gondolták, hogy ők bizony kinyitják az ajtót erőnek erejével, és ott szállnak fel. Mivel szép nagyra nőttek, ezért nekik nem okozott gondot, hogy visszazárják maguk mögött a sztrájkoló ajtószerkezetet. Igen ám, de két megállóval később (szintén a rokkant ajtón erőszakot téve) leszálltak, de akkor bizony nem maradt senki erős ember, aki visszacsukja, így a villamos némi kényszerpihenőre kényszerült. Végül az utastársak összefogásával bezártuk nagy nehezen az ajtót (három ember kellett hozzá), majd tovább döcögtünk, és megérkeztem a Művészetek Palotájához.
Művészetek Palotája. Még soha nem voltam ebben a villódzó lámpácskáival éjszaka meglehetősen bizarrnak tűnő épületben, így kellemesen csalódtam. Az egész komplexum nagyon kultúráltra sikeredett, mivel koncert előtt még volt némi idő, ezért megmásztuk a MüPa mellett terpeszkedő „valamit” (egy Ziggurat-szerű építmény, aminek a tetejéről jól ki lehet nézni, aztán lemenni), megcsodáltuk a bokorlabirintust, majd az épületet belülről is szemügyre vettük, amiről a benyomásom, hogy kellemes hely, sok hostessel (minden folyosórészre jutott vagy három), bejutást megnehezítő automata forgóajtókkal és öntisztító WC-ülőkékkel.
Végül becsődültünk a Fesztivál Színházba, elfoglaltuk helyünket, hiába próbált ebben megakadályozni minket egy magát segítőkésznek álcázó hostess, majd megállapítottuk, hogy Murphynek tényleg igaza van, mindig az késik a legtöbbet, aki legbelül ül. A mi esetünkben egy szimpatikus, intelligens párocskáról van szó – akik annyira intelligensek voltak, hogy a szünet után szintén késve, de egy sorral előrébb csörtettek be középre, majd onnan vissza, míg meglelték saját helyüket.
Az est házigazdája Mandel Róbert volt, aki végig jó műsorvezetőnek bizonyult, kevés bakival és viszonylag érdekes ismertetőkkel. A koncepció ugyanis az volt, hogy minden hangszer megszólaltatása előtt illetve után rövid ismertetőt tartott az adott instrumentumról, annak feltalálójáról – hogy a kevésbé járatosak is el tudják helyezni magukban a dolgokat.
A sort a híres léghárfa, azaz a Theremin nyitotta meg, melyből Carolina Eyck neves thereminművész csalt ki földöntúli hangokat. A hangszerről nem szeretnék sokat írni, mert nem értek hozzá, olvassátok el a Wikipedián, keressetek rá YouTube-on, nagyon sok anyagot lehet fellelni róla a neten. Röviden annyit írnék róla, hogy ez egy olyan hangszer, amelyet nem kell megérinteni, hogy az ember játsszon rajta – éppen ezért nagyon nehéz pontosan játszani rajta. A hangja jellegzetes, kicsit félelmetes – az ’50-es évek amerikai sci-fi filmjeinek hangzása. Nekem nagyon tetszik, nézegettem Ebay-en, 130 dollár körül már hozzá lehet jutni egy-egy darabhoz.
A Theremin után egy hasonló hangzású, de immár billentyűs hangszer következett, az Ondes Martenot. Ezen Christine Ott játszott, zongorán Csillagh Katalin kísérte.
Ezután a Hammond-orgona következett, amelyen Fogarasi János játszott, először kicsit bizonytalankodónak tűnően, de a végére nagyon belemelegedett. �?t Lakatos Pecek Krisztián kísérte bőgőn, illetve Lakatos Pecek András dobon, mindketten fantasztikusan; Krisztián bőgőszólója kiváltotta a közönség osztatlan elismerését.
A szünet után Szakcsi Lakatos Béla következett, aki a Fender-Rhodes Electric Pianón játszott nekünk, kísérete szintén a két Lakatos Pecek volt.
Ezek után következett a Mellotron, a mai modern digitális samplerek előfutárának tekinthető hangszer. Ezt Markus Resch (aki Mellotronok gyártásával foglalkozik) a színpadon szét is kapta pillanatok alatt, demonstrálva, hogy milyen könnyen cserélhetőek benne a hangokat tartalmazó szalagok. Ezek után Szakcsi Lakatos Béla improvizált rajta egy kicsit.
Az utolsó hangszer a Moog tiszteletet parancsoló moduláris szintetizátora volt, persze ezen nem játszottak a korábbi hangszereket idéző virtuozitással, de szívemet mégis melengették a készülék telt analóg hangjai.
Az est zárásaként a Kaltenecker Trió zenélt egy fantasztikusat.
Remélem, hogy lesz folytatása ennek a rendezvénynek, és esetleg olyan, számomra igen kedves kütyük is megszólaltatásra kerülnek, mint a Minimoog, a Roland TB-303, a Roland TR-808 vagy a Moog Prodigy.
Végezetül az érdeklődőknek egy hasznos link: Vintage Synth Explorer.