1 és 2. nap – Utazás és első benyomások

Az egész úgy kezdődött, hogy fel kellett kelni hajnali négykor. Ami azért volt némileg kellemetlen, mert hajnali fél kettő körül sikerült lefeküdni, így a fél ötre rendelt Airport Minibuszt ehhez méltó állapotban vártuk, bár az álmosságot egy darabig semlegesítette az utazás izgalma.

Reptérre kiértünk, nagy nehezen sikerült a három, darabonként néhány kilóval túlsúlyos bőröndünket feladni, sőt, még a kézipoggyászt is belegyömöszköltük a mérőkeretbe. Kivenni már nem volt olyan egyszerű, de néhány perc alatt azért azt is megoldottuk, a mögöttünk összegyűlt, check-inre váró utasok nagy derültségére.

A beszállásnál kiderült, hogy a turistaosztályra elfogytak a helyek, úgyhogy szerencsétlenségemre felpakoltak business class-ra. Ez összesen annyi előnyt jelentett, hogy többé-kevésbé volt hely a lábaimnak, nem kellett apróra összehajtanom magamat, mert a kaja mint olyan, nem volt jobb sem, több sem. (Infó a jobbomról, miközben pötyögök: a turistaosztályon nem volt narancslé; én viszont nem kaptam csokis csigát. Ennyit erről.)

Gond nélkül megérkeztünk Párizsba, közben láttam egy kör alakú szivárványt az égen, képek is lesznek majd róla, de valószínűleg csak otthonról. Azt viszont a mai napig nem értem, hogy tudnak a pilóták le- illetve felszállni abban a tejföl szerű ködben.

Párizsból kb. két órás várakozás után repültünk tovább a Vietnam Airlines 777-esével. Itt sajnos már nem játszották el a „bizniszklessz” mókát, pedig itt jobban értékeltem volna a nagyobb helyet (infó a jobbomról: seggbe lettem volna rúgva ebben az esetben), mert több, mint 11 órányit végig ülni azon a pici helyen nem volt kellemes élmény. Igaz, ennyi pénzért mit vár az ember, akinek fontos a komfort, vegyen business class jegyet 500k HUF-ért, ott aztán van hely. És ha belegondolok, hogy visszafele 13 órányi ilyen repülgetés vár rám… Mindenesetre ez az egyetlen kellemetlenség, amit a repülés alatt elszenvedtünk, mert az ellátás itt jónak volt mondható (kétszeri kaja, közben lehetett szendvicsezni meg instant levesezni), volt kis monitor az előttünk levő ülések háttámlájában, amin lehetett nézni például olyan filmeket, mint a Harry Potter, a Die Hard 4, a Transformers vagy az Evan Almighty (JoE igazad volt, a Transformers a maga nemében tényleg jó kis mozi! :D), lehetett zenét hallgatni, lehetett játszani mindenféle játékokat, satöbbi. Persze ez nem volt tökéletes, mivel a rendszer igen furán működött, és először csak véletlenszerűen ki-ki kapcsolta magát, később már nem nagyon lehetett rendeltetésszerűen használni. Az egyik csatornán a repülőgép hasára ill. orrára szerelt kamera képét lehetett sasolni – érdekesen festett landolás után, ahogy a repülőgép elkezdett a betonon jobbra-balra csúszkálni…

Szóval végül megérkeztünk2008. 01. 01-én, itteni idő szerint valamikor hét óra után (otthon ekkor még csak egy órával múlt éjfél… ja, erről jut eszembe, hogy a repülőgépen senkit sem érdekelt az újév, mindenki jobbra-balra dőlve aludt, vagy próbált aludni). Napsütés, 13°C körüli hőmérséklet fogadott minket, és egy teljesen más világ. Beautóztunk Hanoi-ba, ahol mielőtt elfoglaltuk volna a szállásunkat, ettünk egy Pho-nak nevezett levest egy „kifőzdében” (a nap 1. hibája), amit dupla adag jó erős zöld teával öblítettem le (a nap 2. hibája). Utána egy kis pihenés után némi rokonlatogatással egybekötött újabb tésztaleves-fogyasztás  következett (a nap 3. hibája), amit szintén jó pár csésze zöld tea követett (a nap 4., egyben legnagyobb hibája). Tudni kell azt rólam, hogy én nagyon keveset szoktam enni reggelire. Mostanra megettem két bazi nagy tál tésztalevest, amikor a gyomrom még bőven az otthoni időre volt beállva – ez akkor olyan reggeli 6 órát jelenthetett. Azt pedig teljesen elfelejtettem, hogy a zöld tea milyen baromi erős tud lenni. Én benyakaltam belőle körülbelül 4-5 óra alatt jó fél liternyit, ettől lett is délutánra olyan koffeintúladagolásom, hogy azt hittem belepusztulok. Ennek folyományaként az estére tervezett „all you can eat” vacsorát kihagytam és próbáltam aludni, eleinte kevés sikerrel, de végül azért csak összejött.

Másnapra többé-kevésbé normalizálódott a helyzet, de azért úgy érzem, néhány nap még kell a szervezetemnek ahhoz, hogy hozzászokjon az időeltolódáshoz. A második (azaz a mai) napot nagyrészt Hanoi-ban mászkálással töltöttük, megnéztünk egy csomó érdekes helyet, de most kezdek fáradt lenni ahhoz, hogy mindenről részletesen írjak, úgyhogy csak röviden: voltak pagodák, a vietnami irodalom bölcsőjének nevezett itteni első egyetem, tavak, vízi bábszínház, mauzóleum és üzletek, boltok sokasága.

Röviden az első benyomásokról: a város zajos. Nagyon. Baromi sok motoros van (és egyre több az autós is), ezért az utcákon folyamatos a közlekedés zaja, amit folyamatos dudálás szakít meg. Itt ugyanis a dudálással azt jelzik egymásnak a közlekedésben résztvevők, hogy „vigyázz, jövök!”. Ezt majd képekkel és videóval muszáj lesz illusztrálnom, mert ilyet európai ember szerintem még nem látott, ha nem járt egy népesebb ázsiai országban. Iszonyatosan kaotikus a közlekedés, a táblák, lámpák és forgalmi sávok majdnem csak dísznek vannak, mindenki megy, amerre lát. Nagyon jópofa.

A másik benyomásom: itt minden kicsi. A kilincsgomb olyan mélyre van rakva pl. a szálloda szobájának az ajtaján, hogy le kell hozzá hajolni, hogy meg tudjam fogni. A wc szintén igen alacsonyra van helyezve. A vízi bábszínházban pedig majdnem szó szerint beszorultam a székbe.

Most egyenlőre ennyit, mert itt már elmúlt éjfél, és kezdek nagyon álmos lenni. Folytatás lesz, ha internethez jutok.

Hasonló bejegyzések:

• 4-5. nap – Hanoi valamint Ha Long öböl
• Tegnap buliban voltam – 1. rész
• Újra megszólalt! – 100 éves az elektronikus zene
• 3. nap – Hanoi és környéke
• Hogyan kreáljunk magunknak trendi iWiW bemutatkozó oldalt?