Ez most egy kicsit személyesebb lesz, mint az eddigiek. Sajnos az utóbbi néhány évben túl sokat jártam temetésekre, legutóbb ma voltam egyen, és szemet szúrt, hogy mennyire üzleties az egész, hajtás után kicsit elmékedek róla.
Tudom, hogy ez egy szolgáltatás, de akkor is nehéz így tekinteni rá. A mai napig emlékszem, mennyire megdöbbentem, amikor először láttam temetési számlát – a leginkább a „Harangozás – xxxx Ft” tétel az, amit egyszerűen nem tudok megérteni. Ez nem olyan, mint ha az ember elmegy egy hipermarketbe, és ott vesz zsömlét, párizsit meg vécékefét, amit szépen feltüntetnek a számlán. Ide az ember fájdalommal telve, és a legkevésbé önszántából megy… Szolgáltatást nyújtanak neki, de mennyibe kerülne nem felsorolni az ilyen apró-cseprő dolgokat a számlán? Számolják fel, tökmindegy, de ne legyen ilyen a számlán. Legalábbis engem megdöbbent és értetlenné tesz, kicsit cinikusnak is tartom.
A másik az emberi oldala a dolognak. A „személyzeten” lehet látni, hogy igyekszik azon, hogy tapintatosan és tisztelettel viselkedjenek, ugyanakkor annyira fásultak, annyira nem érdekli őket, hogy az egész dolog műnek és mesterkéltnek hat tőle, ami még inkább fáj annak, aki egy számára fontos embert kísér utolsó útjára. A gépies főhajtások az urna előtt, a búcsúztatók túlhangsúlyozott pátosza… csak növeli az emberben a fájdalmat azzal, hogy tudja, hogy valaki, aki esetleg számára az egyik legdrágább ember volt a földön, másoknak csak munka és letudni való kötelesség. Persze nem lehet elvárni, hogy a személyzet ne legyen befásult, nekik tényleg csak munka, máshogy nem is lehetne ezt csinálni és ép ésszel megúszni, értem én ezt – de akkor sem tudom megemészteni.
Nincsen nagy erkölcsi tanulság vagy okos megmondás, igazából csak leírtam a gondolataimat a témával kapcsolatban. A legfontosabbak úgyis az emlékek, azok pedig csak az enyémek – és azok is maradnak mindaddig, míg rám nem kerül a sor.
Ps. Annak a kreatív elmének pedig kijárna egy hatalmas pofon egy sorompóval, akinek beteg agyában megfogant, hogy a temetői kávézót ugyan hívjuk már „Fekete Kávézónak”… Anyád jól van, zsenikém?
szokás mondogatni, hogy minden sokba kerül, meghalni sem
lehet olcsón a mai világban
jó ideje komoly üzletág már ez
utálok temetésre járni pontosan a fent említett dolgok miatt, megjátszott kötelező, az öregek meg közlik, hogy de hát ezt így illik… (ez az a frázis amivel még eddig ember nem bírt hatni rám…)
a hosszas vallásos búcsúztatás, különösen érdektelenné bír válni számomra a vallásosság teljes hiánya miatt (tudom ez megint megérne egy külön fejezetet), én a templomban is hülyén érzem magam, nyilván tiszteletben tartom más ember vallását, de valahogy feszengek az összes ilyen szertartás közben, és nem tudom azt érezni, hogy én most méltón elbúcsúztam valakitől akit szerettem vagy kedveltem
furcsa, de a halotti tor (irgalmatlan hülye egy szó ez) valahol értelmesebbnek tűnik számomra, ahol összegyűlik a család, és esetleg felmerülnek történetek, emlékek
egy számomra kedves rokonnak viszonylag szokatlan temetése (legyen inkább búcsúztató) volt, elhamvasztották, és az urna az otthonában volt egy darabig, a búcsúztatás is az otthonában zajlott, válogattam össze zenéket, az egyik jóbarátja mondott búcsúztató szöveget, de itt is sikerült valahol elrontani azzal az egész dolog meghittségét, hogy hívtak egy hivatásos embert is, aki szintén beszélt, természetesen jól belekeveredett a szövegbe, marhaságokat mondott és többször nagy késztetést éreztem, hogy leütöm
bár ez a dolog beárnyékolta kicsit, és valahol furcsának éreztem, hogy egy fénykép mögött ott egy váza szerű valami amiben elvileg az ő maradványai vannak, mégis sokkal érzelmekkel telibbnek és olyanabbnak találtam mint ami az elképzelésimhez közelebb áll
egyébként az volt a végakarata, hogy a hamvait szórják szét a szülőhelyénél lévő folyóban, ez később történt meg, és már nagyon szűk családi körben
szerintem ha egyszer rám kerül a sor, én is úgy gondolom, hogy szórjanak szét valahol, közben szóljon valami állat jó zene, jöjjön el a családom, meg azok a barátok akiknek jelentettem valamit, kicsit beszélgessenek, emlékezzenek arra aki voltam, és ennyi
nem kell mindenféle szertartásos valami
az életnek úgyis pörögnie kell majd tovább
még csak egy dolog ami kínoz nagyon: mi a tökömnek kávézó egy temetőbe?
én inkább nem irok semmit, csak szomorú vagyok…
a kávézót én is láttam, osztom a véleményed.
ki a gecim ül be egy kávézóba temetés elött/után, vagy ha mondjuk csak kilátogat valakijéhez?? eszembe nem jutna.
de ha valaki agyonveri a tulajt egyszer hasonló gondolatok végigfuttatása után, legalább nem kell majd messzire vinni a kecsegét.